megvilágosodás útja (lat. via illuminativa): a lelki élet fejlődésének második szakasza az →Areopagita Dénesnek (500 k.) tulajdonított hármas beosztás szerint (→megtisztulás útja, ~, →misztikus egyesülés útja). A ~ a →tökéletességre vezető út második szakasza, a lelki életben a haladók állapota. - 1. A vallástörténetben a →megvilágosodás a görögök (Platón) óta ismert fogalom (→megvilágosodástan). A nagy vallásokban (→buddhizmus, →iszlám, →hinduizmus, →zsidóság) a ~ a transzcendenssel (Istennel) való egyesülés, melyre az →aszkézis, az →elmélkedés és a →szemlélődés vezet el. Feltétele, hogy a szív megszabadult a bűntől. A kat. Egyh-ban a ~nak alapja a →szentségek, a mind szorosabb kapcsolat a személyes Istennel, a Szentháromsággal és Jézus Krisztussal, aki maga a világosság (vö. Jn 1,9; 8,12; Lk 2,32; Mt 4,14; Jel 21,23; 22,5). - 2. Sajátosságai. a) Míg a szívtisztaság utáni vágyat a megtisztulás útján a büntetéstől való →félelem táplálja, a ~n a figyelmesség és a másik megbántásától való félelem lép helyébe. A lélek azért kerüli még a bocsánatos bűnöket is, hogy meg ne bántsa azt, akit szeret: Istent. A kezdők inkább a bűnök ellen, a ~n járók az →erények gyarapodásáért fáradoznak, mert azok készítik elő és tökéletesítik az egyesülést Istennel. -

b) A ~n a lélek termfölötti összefüggéseikben kezdi látni és érteni a dolgokat, s ez átrendezi kapcsolatait a felebaráttal, a környező világgal és önmagával. Az értelem tevékenységében az elemzés és spekulatív gondolkodás helyett a látás lesz mind fontosabb: a konkrét történések Isten idő feletti tervének részeként látszanak. Ezzel minden, ami történik, Istenre tereli a figyelmet, s a lélek lassanként állandóan Isten jelenlétének világosságában él. Ennek jeleként kezdi szeretni és keresni: 1) Isten akaratát, bármiben is jelentkezik (vigasztalásban v. annak elmaradásában, a felebarát elfogadásában, saját ötletei, érvényesülése föladásában stb.); 2) a vezeklést a saját és mások bűneiért; 3) a kötelességek pontos teljesítését, külső elismeréstől függetlenül, kicsiben és nagyban egyaránt; 4) a magányt, melyet Isten szavának hallgatása és elmélkedése tölt ki; 5) a rendszeres, egész napot artikuláló imádságot, melyben a saját szavaival mondott imák, röpimák stb. mellett a szt hagyomány →kötött imádságai döntő arányban szerepelnek; 6) a rendet a külső dolgokban is, tapasztalván, hogy az visszahat a lélekre; 7) az erények hősies gyakorlását, főként a felebaráti szeretetben (→ellenségszeretet). - c) A ~n a lélek minden erejével igyekszik elkerülni a →bocsánatos bűnöket is. Isten azonban az alázatosság és önismeret gyarapodásáért megengedi, hogy olykor visszaessen már elhagyottnak vélt (olykor súlyos) hibákba, sőt bűnökbe is. Az életszentség útján ugyanis ez az az állomás, ahol a léleknek egyszer s mindenkorra meg kell tanulnia, hogy önmagától semmire sem képes, főként a jóban való megmaradásra nem. E tapasztalat egyrészt alázatossá és mások megítélésében óvatossá teszi őt, másrészt növeli az →istenrehagyatkozást, amiből a minden aggályosságtól mentes lelki szabadság és erősség születik. -

d) A ~n a lélek megtanul uralkodni érzékein, lelki képességein és szenvedélyein. Az →elmélkedés megszilárdította benne az alapvető, egyszerű igazságokat, tehát nem szükséges örökös újragondolásuk: az értelem látásában mindig jelen vannak. A lélek képességeit ezért a szeretetben való összeszedettség jellemzi: az →emlékezet minden konkrét történést az isteni bölcsesség rendelkezéseként őriz; az →értelem nem vélt v. valós sérelmekkel foglalkozik, hanem mindenből, amit Isten történni engedett, anyagot gyűjt a →hálához, mely meghatározza a teljes →érzelemvilágot és azon keresztül →akaratát. Ez az Istenre irányított értelem nem szóródik szét az üres okoskodásban, öncélú és áltudományos elemzésekben, ezért a természetes →megismerésben is gyorsabb és hatékonyabb, mint korábban volt. A →misztikus megismerésben pedig a teremtetlen isteni fényhez való hasonlóságánál fogva (quaedam participata similitudo luminis increati, STh I, 84, 5) képessé válik az örökérvényű ismeret megszerzésére (Aquinói Szt Tamás: De verit. X, 6, 6). -

e) A ~ a szentségi élet komoly elmélyülésének ideje. A lélek, tanulva a visszaesésekből, gyakran és aprólékos hűséggel végez szentgyónást, s amennyiben állapotbeli kötelességei engedik, napját a szentmise, a Jézussal való szentségi találkozás köré szervezi. Ezzel a ~ a misztikus egyesülés útját készíti elő. **

Tanquerey 1932:615.